Taxi blog, London, avagy ez a város sokszínű és sok szagú.

Tizenkettedik fejezet. A nagy vihar.

Azt tudni kell, hogy amikor az angolok megkérdezik (és naponta legalább tízen meg is szokták) hogy miért választottam Angliát, mindig azzal hülyítem őket, hogy három indokom is van. A szép lányok (én itt igazán jó csajt még nem láttam, pedig mozgok a londoni éjszakában rendesen) a kaja (gondolom nem kell bővebben kifejtenem) na meg az időjárás. Ez utóbbit viszont tényleg szeretem. Soha nincs se túl meleg, se túl hideg. Az év nagy részében stabil 20 fok van, ami nekem ideális. Az "Angliában mindig esik" dolgot pedig főleg azok mondják, akik soha nem voltak itt huzamosabb ideig. Ez egyszerűen nem igaz. Annyira nem, hogy én speciel úgy várom az esőt, mint a megváltót, mert ilyenkor jobban megy a bolt értelemszerűen.

Na a lényeg, hogy hétfőn hajnalban vihar volt, tény, hogy nem kicsi. Előtte már napokkal erre figyelmeztetett, (inkább riogatott) az összes tv, rádió, újság, stb. Mindenki erről beszélt, az összes utasom már szombat éjszaka arról érdeklődött, hogy felkészültem-e az erős szélre, ami főleg "szépkorú" kuncsaftjaim szerint veszélyes lehet autópályán. Egyem meg a szíveteket, egy két tonnás vasban ülök, (meg én is száz kiló vagyok) szóval szél legyen a talpán, ami felborít. Ha meg igen, akkor annyit fizet a biztosító, hogy új verdát veszek belőle... Azt tudni kell, hogy itt rohadt drága az insurance, taxisként meg főleg (egy normál használatban lévő autóhoz képest négyszeres lóvé) de ha valami történik, akkor fizetnek is minden szarra, mint a katonatiszt. Ha például hátulról harminccal beléd megy valaki, úgy, hogy az autóban semmilyen kár nem keletkezik, de te azt mondod, hogy fáj a nyakad meg a fejed és ezt a panaszodat egyszer kétszer a háziorvosoddal is megosztod, akkor simán kaszálhatsz 3000 fontot. Az egy milla konkrétan. Van pár kollégám, akik ebben a konstrukcióban cserélik a kocsijukat...

Elkanyarodtunk kicsit, szóval volt ez a vihar. Erős, 150 km/h-s szél, meg eső. Ezt ők úgy fogták fel, mint a világvégét. Százezer háztartás maradt áram nélkül, ami tényleg elég szörnyű, de ha ismeritek az itteni villany és víz-gáz szerelési technikákat, akkor inkább azon csodálkoztok, hogy egyáltalán eddig is működtek valahogy a csapok, a fűtés meg a konnektorok. Erről majd egyszer, egy külön fejezetben írok, mert nagy csodák vannak a ködös albionban ezen a téren (mondjuk köd sincs soha, szóval ez is egy újabb sztereotípia).

Na és akkor jött a média...

Természetesen volt szívszorongató rész gazdagon a híradásokban, mivel sajnos hárman meghaltak. Az egyik, egy 14 éves srác, akit elsodort valami víz. A dolog szépséghibája, hogy két nappal a "vihar" előtt, de nyilván a BBC munkatársait is a TV2 és az RTL KLUB budapesti szerkesztőségeiben képezik ki és ezért ilyen apróságokon nem akadnak fenn, ha nézettségre váltható emberhalálról van szó. A második, egy 17 éves lány, aki egy lakókocsiban aludt a viharban, egy nagy kikorhadt fa alatt, ami rádőlt. Érted! Arról beszél mindenki egy hete, hogy jön a "big storm" és ő egy műanyagból készült caravan-ban tölti az éjszakát, egy kurva nagy, szétrohadt fa alatt. Lehet, hogy most egy érzéketlen bunkónak fogtok tartani, de szerintem ez is azt példázza, hogy működik a természetes szelekció... A harmadik áldozatnak pedig a Peugeot-jára dőlt rá egy fa, szintén. Ezen nincs mit szépíteni, nem tartotta be a három f-es, örök érvényű autóvásárlási szabályt. Fiat, Ford, francia: SOHA!

Mondjuk nekem is Fordom van (sőt, Fordjaim, rögtön kettő), de tudjuk be annak, hogy mindig is szerettem veszélyesen élni.

Az egész balhét úgy adta elő a bulvár, mintha a thaiföldi cunami kereszteződött volna a fukusimai földrengéssel. Már vasárnap bejelentették, hogy hétfő reggel nem járnak a vonatok és a metrók, valamint töröltek egy halom repülőjáratot. Na ilyenkor mi marad?

A TAXI!

Eleinte tökre úgy éreztem magam, mintha a halál zsoldosa lennék, de ahogy gyűltek a húsz fontosok a tárcámban csak egy dolog járt a fejemben: ilyen vihart még, százat, ezret!

A vicc az egészben, hogy az egész légörvény, vagy mi a kiadottól eltérően váratlanul elkanyarodott Hollandia felé. Szívjanak ők, az úgyis nagyon megy nekik.

De minek is tépem itt a klaviatúrát, mivel a sztori lényegét egy Shakespeare nevű csávó már több száz évvel ezelőtt tök jól megírta. A címe: SOK HŰHÓ SEMMIÉRT.

Taxi blog, London, avagy ez a város sokszínű és sok szagú.

Tizenegyedik fejezet. My name is Jason.

Ma rövid leszek, de olyan sztorim van, hogy el kell mesélnem. Délután háromkor kapok egy sulis melót (school run), valamilyen secondary school. A régi helyemre kellett mennem,  a gettóba, de a célállomás a helyi Rózsadombon van. Azt tudni kell, hogy itt még arra is lusták a szülők, hogy a kölykeiket kocsival elvigyék az iskolába meg haza, ami kurva jó, mert nekünk sok melót ad. Amikor megkaptam a címet, már sejtettem, hogy nem egy egyszerű kanyar lesz, mivel az adott intézmény főleg speciális odafigyelést igénylő nebulókra specializálódott.

Oktató jelleggel itt jegyezném meg, hogy a beállva-bebaszva szex jó móka, de lehetnek nem várt következményei...

A meló eleve előre a helyi önkormányzat által fizetett cucc, ami két okból szar. Egyrészt nincs jatt, másrészt adózni kell utána...

Ott kezdődik, hogy már a suliból is csak úgy engedik ki a jövő nemzedéket, hogy előtte ellenőriznek mindent. Tanuló neve, ki viszi haza, stb.

A lényeg: beül két 14-15 éves forma kamasz srác, akik ránézésre sem százasok és azonnal elkezdenek verekedni a hátsó ülésen. Majd abba is hagyják a performance-ot, mivel sokkal jobb is van a tarsolyukban, amivel szívathatnak.

De előtte megkérdezik, hogy mi a nevem. Mondom Imre. Na ezzel a névvel itt szoktak gondjaim adódni, mivel Magyarországon kívül nem nagyon használja senki (én is utálom, mint a modern tánczenét) és még azok számára is értelmezhetetlen, akik átviszik (az itt átlagosnak mondható) negyvenes intelligencia hányadost, nem hogy két sérültnek. Na szóval, elneveztek Jason-nek, az egyszerűség kedvéért. Nem volt kedvem vitatkozni, meg jó pénzért akár Jason is vagyok bármikor.

Miután megvolt az új nevem, mindenki boldog volt, elindult a show.

Elkezdtek halál profi szinten Call of duty-t játszani. Fejben! Elsőre azt hittem, hogy megint túladagoltam a paradicsomos babot a tradicionális angol reggelimben és ennek következtében ez egy rossz álom csupán, de nem az volt. Tökéletesen utánoztak minden hangot, ami az eredeti játékban van, egyedi, személyre szabott küldetéseket találtak ki és azokat végre is hajtották. Volt lövöldözés, halál, mission complete, minden, ami kell. Többször meghaltak, felszámolták Afganisztánt (nem értem, hogy miért nem Pakisztánt, de mindegy). Beszarás volt. Fél óra volt az út, addig nyomatták. Majd mielőtt kiszálltak, korrekt módon elmentették a szintet, (gondolom innen folytatják legközelebb, mondták is külföldiül: "to be continued")

Láttam már sok mindent, de most köpni nyelni nem tudtam, viszont jól szórakoztam a helyi council pénzén.

Aranyosak voltak, mert miután kiszálltak még öt percig integettek meg mondták, hogy szia Jason, találkozunk legközelebb.

Ja, most így utólag visszagondolva szerintem két extra fegyvert elfelejtettek felvenni a játék során. Meg is nézem holnap a hátsó ülésen, hátha...

Taxi blog, London, avagy ez a város sokszínű és sok szagú.



Tizedik fejezet. Baljós árnyak.



Legutóbb említettem, hogy céget és környéket váltottam. Az első pár napban ment is minden szépen, már lassan kezdtem azt hinni, hogy megfogtam az isten lábát. De időközben rá kellett jönnöm, hogy ismét nem én nyertem a lottó ötöst...

Az új helyen csupa normális utasom van, de itt meg az office a köcsög. Azt tudni kell, hogy a fehér, hetente zuhanyzó, jó kocsival rendelkező taxist Londonban tárt karokkal várja mindegyik minicab company. Még jó, belőlünk élnek. Ha új céghez kerülsz, akkor jön a szakmai szakzsargonban csak "Honeymoon‎"-nak hívott beetetési időszak. Ilyenkor kapod a rengeteg reptéri fuvart, a jó melókat, hogy azt gondold itt rommá keresheted magad. Természetesen a bevált receptet követve itt is ez volt. Ez az időszak általában eltart egy-két hétig, de itt csak két nap volt a "mézeshetek". Aztán elkezdtek szopatni, mint egy rossz házasságban. Indult azzal, hogy péntek este kaptam egy olyan címet, amit két utca lezárása miatt egyszerűen nem lehet megközelíteni, csak helikopterrel. Ilyenkor az a szokás, hogy hívom a controllert (itt ez a diszpécser titulusa) és megmondom neki, hogy küldjön valami bennszülöttet, mert én ezt feladom. Meg a szerencsétlen utas se várjon feleslegesen. Telefon nem kapcsolható. Fasza. Ja, ennél a cégnél egyfolytában hívogatjuk egymást, ha kell, ha nem, csak azt nem mondjuk, hogy te tedd le előbb, nem te, én is szeretlek, én jobban... Be is szereztem egy bluetooth headset-et, amivel nagyjából úgy nézek ki, mint egy Zepter ügynök, csak a barna műbőr diplomata táska hiányzik a szettből, (szigorúan számzáras kivitelben).



Na a lényeg, kb. 20 perc múlva hív a paraszt, hogy mi van, mert az ügyfél ott vár. Mindezt minősíthetetlen hangnemben. Mondom neki, easy tiger öcsém, én hívtalak, de ki volt kapcsolva a nyomorult Nokia-d. Erre a gyökér, hogy az mindegy, meg ez amúgy is nonszensz és rámbaszta a telefont. Majd másodpercekkel később azt látom, hogy távolról kikapcsolja a pda-mat, magyarul letiltott a munkákról. Aznap fizettem rentet, azaz a heti díjat azért, hogy címeket kapjak. Open shift-ben dolgozok, többet fizetek, de ezért cserébe akkor és annyit vagyok, amikor és amennyit akarok. Konkrétan, ha nekem az a hobbim, hogy taxizok és naponta öt percre kapcsolok be, akkor sincs senkinek semmi köze hozzá. Erre letilt a majom. Kissé felhúztam magam és erős felindulásból padlógázzal az irodához hajtottam, a bejárati ajtó előtt nyomtam egy satut és beromboltam. Megjegyzés: ez itt annyira nem bevett gyakorlat, a legtöbben ilyenkor behúzzák fülüket-farkukat, hazamennek és másnap, mintha mi sem történt volna folytatják a melót. Mivel én a hajógyárin szocializálódtam, ezért velem nem volt szerencséje a csírabúvárnak. Mondom neki, hogy te tényleg kinyomtad a kütyümet? Mondja ja. Erre én: ok, akkor itt most befejeztük az együttműködést, de arról jó ha tudsz, hogy holnap az első dolgom lesz a sztorit elmesélni a TFL-nek (Transport For London, ez a felügyeleti szervünk) és a Citizen Advice Bureau-nak (ez amolyan érdekképviselet, akikhez minden téged ért sérelem miatt fordulhatsz). Ez hatott, azonnal visszakapcsolta a cuccomat és onnantól kezdve dobta a jobbnál jobb melókat egészen hajnalig. Másnap egy reptéri pick up-ra ébredtem... Így kell ezt, gondoltam, de az is biztos, hogy nem én lettem a kedvenc és itt sem leszek a hónap dolgozója egyhamar.

Na így mentem neki a szombat éjszakának. Túl sok minden nem történt, mivel gazdagéknál a részegek is visszafogottak, de volt két sztori, amit inkább kihagytam volna.



-Hajnal kettő, egy úgynevezett "Conservative Club"-ból  viszek haza két szalonspicces, de amúgy jó arc párt. Az ilyen klubok arról szólnak, hogy hetente összejönnek a "nagyangolok" és szidják az uniót meg a bevándorlókat és közben bebasznak. Nagyon. A lényeg, hogy gps-re itták magukat és mutatták a "quicker way"-t. Ebből lett a baj. A faszi a főút kellős közepén elüvölti magát, hogy itt jobbra. Én idióta meg fordultam is le az utasításnak megfelelően. A piros lámpánál, ahogy kell. Mögöttem egy civil autó volt, aki szintén lefordult, de neki volt mindenféle villogója is, meg rendőrigazolványa... Gondolatban be is írtam magamnak a három hibapontot, mivel az akasztás után ez a következő szint a büntetési skálán ilyen aljas bűncselekmény esetében ebben az országban. A rendőri basztatás Angliában is pont úgy indul, mint az óhazában. A warm up: jó estét kívánok, tudja-e hogy miért állítottam meg? Majd miután köpni, nyelni nem tudtam rögtön feltette a következő kvízkérdést: tudok-e bármilyen elfogadható indokot mondani azzal kapcsolatban, hogy átmentem a piroson. Mondtam én mindent, ami eszembe jutott, de a lényegi tartalma kb. annyi volt, mint egy parlamenti képviselő napirend előtti felszólalásának. Semmi az égvilágon.

Ritkán van mázlim az utóbbi pár évben, de most az volt. Az utasaim (amíg élek hálás leszek érte) elkezdték győzködni a helyi sünt, hogy ne büntessen már meg, mert az egész az ő hibájuk, mivel ők mondták, hogy most azonnal forduljak le itt. Meg persze én is megígértem mindent ott helyben, a szüzességi fogadalmat is beleértve. Megértő volt a faszi, elengedett egy szóbeli figyelmeztetéssel. Gondoltam ennél nagyobb gáz nem lehet aznap éjszaka. Nem a lófaszt!



-Reggel négykor kapok egy melót. Egy áruház parkolójába, ami órák óta zárva van. Ilyen helyekre sokszor kérnek kocsit hajnalban a megfáradt partiarcok, mivel könnyű megtalálni. Az utas neve: Caroline. Megérkezek, közel s távol csak két atom kész picsa. Kérdezem a normálisabbnak kinézőt, hogy ő e Caroline? Mondja, ja. Aztán bemond egy címet, ami teljesen más, mint amit a diszpécsernek megadott. Ezen ilyenkor nem szokás fennakadni, szóval elindulunk. Alig megyünk kétszáz métert, hív az office, hogy nem jó utast vettem fel, tegyem ki őket azonnal és menjek vissza a valódi Caroline-ért. Megálltam és közöltem velük, hogy szálljanak ki, mert nem ők az utasaim és ezt ők is tudják. Erre elkezdenek hisztizni, üvöltözni, nem tehetem ki őket az éjszakában a semmi kellős közepén, miegymás. Mondom, ok, hívd fel a központot, rendezd le velük. Az controller ismét jó fej volt, amikor az utas hívta, azonnal nyálasra vette és megkért, hogy ha már így alakult, akkor vigyem el a két csajt, és a valódi kuncsaftért majd küld valaki mást. Kiraktuk a részegebbiket majd a másik, a mű Caroline egy pubhoz vitette magát, a halál faszára, ami már be volt zárva. Csak a személyzet volt bent. Azt mondja, beugrik a barátjához, aki itt rendész és összevesztek az éjszaka, de kér tőle pénzt. Én naiv, mondom, no problem. Eltelt 10 perc, majd húsz, kezdtem aggódni. Gondoltam bemegyek és rákérdezek, hogy mégis mi van. Az összes ajtó zárva, de látom, az ablakon keresztül, hogy a rohadék ül egy asztalnál és beszélget egy portás formájú csávóval. Elkezdtem dörömbölni minden nyílászárón, amit találtam, hátha történik valami. Sejtettem, hogy ebből még baj is lehet, de miután tizenhat órája dolgoztam, nem nagyon érdekeltek a következmények. Add meg a lóvémat, addig nem megyek innen. Kissé elborultam... Erre kijön a portás gyerek segédje (gondolom az lehetett, mert még erősen növésben volt, vasággyal együtt nyomhatott vagy hatvan kilót) és elkezd erősködni. Felpakolt kézzel elindul felém a nyomorult. Mondom neki, nem akarok a lelkedbe gázolni, de tényleg átgondoltad ezt az egészet? Erre azt mondja, hogy verekedjünk. Nem tudtam mi hiányzott még ma, de ez semmiképpen. Rögtön levágtam, hogy itt az "úgy megverlek, hogy anyád se ismer rád" dumával nem megyek semmire, ezért egy dolgot tehettem. Látványosan elraktam a telefonomat meg a kocsikulcsot a zsebembe és szép lassan elkezdtem feltűrni az igencsak elegáns ingem ujját. Erre Bruce Lee visszament a pubba... De a haverjai már készülődtek a reggeli edzésre, szóval okosan döntöttem, hagytam a picsába az egészet és eljöttem. Benyeltem a 25 font veszteséget. 



Hiányzik a gettó. Ott legalább minden egyértelműen fekete...

Taxi blog, London, avagy ez a város sokszínű és sok szagú.

Kilencedik fejezet: a nagy váltás.

Egy ideje nem jelentkeztem, mert rohadt "busy" voltam. Ez az első szó, amit itt megtanulsz, csak mondom. Kezdődött azzal, hogy megállt alattam a gép. Az éjszaka kellős közepén, az autópályán. Mivel volt már pár autóm az elmúlt húsz évben, mindegyikre a gatyámat ráköltöttem, ezért rögtön elkezdtek visszafelé pörögni a dollárjelek a szememben. Szerencsére, csak a gázolajszűrőt kellett cserélni, megúsztam 60 fontból. Meg ráment fél napom, de nem érdekel, mivel ismét megy ez a fostalicska, újra dübörög a gyökér-transzport biznisz. Lenyomtam egy hosszú hétvégét (csütörtök 10 óra, péntek 11, szombat 18 és vasárnap 8). Volt baj gazdagon.

-Vasárnap hajnal fél négy, Dél-London szórakozóhelyekkel teletűzdelt negyede. Ez nem más, mint kocsmák egymás hegyén, hátán. Megjegyzés: a bulizást ne úgy képzeljétek el, mint otthon. Itt nem diszkók vannak, hanem pubok, ahol lehet inni és szól valami zene. Általában Heart FM slágerek (ez a helyi Class FM, csak annál is bénább). A menetrend roppant egyszerű, még az angolok számára is követhető: otthon alapozol (iszol), felveszed a csillogós ruhádat, elutazol (remélhetőleg taxival) az egyik ilyen helyre, ott tovább iszol. Ha már az elvárásoknak megfelelően varacskos disznóra vágtad magad veszel egy kebabot (annyi hagymával, amennyit Makón se láttak még) ismét rendelsz egy cab-et és hazamész hányni meg aludni. Mindezt megismétled minden pénteken és szombaton.

Tudnak élni, az egyszer biztos.

Na, a lényeg: ide jövök valami Steve-ért. A KFC-t adta meg címnek a gyökér, amivel az a baj, hogy ebben az időpontban ott legalább ötszáz itteni ifjú alkoholista próbálja csípős csirkeszárnyakkal közömbösíteni a Rihanna slágerek hallgatása közben elfogyasztott koktélokat. Még meg se állok, amikor egy "atomkész" amúgy vállalható külsejű csaj, (olyan készre vágva, amilyet anno a Home-ban sem láttam) szó szerint feltépi a hátsó ajtót és befekszik a kocsiba. Annyit mond, hogy menne haza. Ennyi. Elkezdtem latolgatni az esélyeket. Egy: már a szülei is ilyen kretének voltak és fiú nevet adtak neki, kettő: nem ő az én emberem. Mielőtt belebonyolódhattam volna a rejtélybe megjelent a valódi Steve is a haverjával. Ők is beültek (mondjuk jogosan, ők rendeltek ide). Már négyen voltunk. A picsa nem akarta megérteni, hogy ez nem az ő taxija. Előkerültek a barátnői is, akik vágták a szitut, ezért először megpróbálták szép szóval (nyilván esélyük sem volt) majd erőszakkal rávenni, hogy szálljon ki. Ez úgy nézett ki, hogy a két girlfriend a kezeinél fogva próbálta kirángatni, miközben Steve barátunk hátulról tolta. Nem volt ötven kiló a gádzsi, de meg se mozdult. Ő megy haza, ennyi. Az időközben felvett, a budapesti éjszakában jól begyakorolt agresszív arckifejezésemből megsejthették, hogy kezdem unni a dolgot, meg tilosban is parkoltam már tíz perce, ezért okos döntést hoztak. A két srác bevállalta, hogy jöhet velünk a csaj, őt is hazavisszük, fizetik is, meg minden, csak menjünk. Szerencsére közel lakott a nyomorult, kitettük valahogy. Egy olyan háznál, aminek az értéke, ismerve az itteni ingatlanárakat kb. három millió font (közel egy milliárd forint) és még azt se mondta, hogy "fuck off". Megoldottuk, túl vagyunk rajta. A csajról amúgy az egyszeri székely dumája jutott eszembe, aki először látott zsiráfot az állatkertben: szép, szép, de otthonra nem kellene...

Ezután volt négy lyukra futásom (kamu cím) meg egy faszi, aki miután megérkeztünk közölte, hogy nincs nála cash, de mindjárt hozza. Azóta nem láttam... Ekkor már agyaltam, hogy lépni kellene a környékről.

Aztán hétfő reggel mentem be a dzsindzsásba ismét és félúton megvilágosultam. Megálltam az első kútnál és felhívtam egy másik céget (London egyik legelegánsabb részén vannak), hogy mennék hozzájuk dolgozni. Ahogy a szerencsejátékosok szokták mondani: ha egyszer bejön, már megérte. Bejött! A tulaj vette fel és annyit mondott: mikor tudsz kezdeni? Mondtam, hogy most. Ennyi volt a váltás. Az új cégnél az első utasom egy bankár volt, aki golfozni ment, majd kaptam három repteret. Az első napon. Azóta csak illatos, kulturált, fehér ember ült a vadiúj gázolaj szűrővel tuningolt taximban.

Szóval ezért van az, hogy az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Egyrészt kiszabadultam a gettóból, csak elegáns, normális kuncsaftjaim vannak, dől a lé. Másrészt viszont mi az istenről fogok ezután blogolni? Már csak abban bízok, hogy a szombat éjszaka itt is tartogat meglepetéseket....