Tizenötödik fejezet. Karácsony.

Először is köszönöm az aggódó érdeklődéseket. Jelentem nem raboltak el a kebab zabáló furcsa népek, csak megint az van, hogy meghalni sincs időm. Annyi minden történt, hogy csak na! De erről majd a következő fejezetben, mert egyrészt hosszú lesz, másrészt karácsony van, vagy mi. Ami ugye azt jelenti, hogy valami kedves sztorit illene írnom. Meg amúgy engem is elkapott az ünnep meghitt hangulata, főleg, hogy ilyenkor dupla tarifával visszük a sok barmot, szóval mostantól én is imádom a karácsonyt. Az eddigiekből talán azt gondolhatjátok, hogy csak idiótákkal és futóbolondokkal van dolgom nap mint nap és rühellem a munkámat, csak a pénz miatt csinálom. Nos, az igazság az, hogy rohadtul élvezem ám én ezt a melót és rengeteg szeretni való utasom is van. Az ünnep alkalmából róluk, a ritka kivételekről szeretnék mesélni, amolyan TV2-ős, szívszorító jelleggel.

-Mrs Wickery. 85 éves és a szó legszorosabb értelmében hölgy. Egy fullos idősotthonban lakik. Valahogy mindig én vittem mindenhova az elmúlt két hónapban. Mindig roppant elegáns, de nem hivalkodó ruhákban nyomja. A lányának van egy exclusive golf klubja (becslésem szerint ér kb. 300 millió fontot a cég) szóval nem gond a havi 5000 (igen ötezer) fontos díj, amit egy ilyen otthonban fizetni kell egy idős ember ellátásáért. Hihetetlen kedves, udvarias, amolyan igazi angol lady, akiket a filmekben látsz. A műsor mindig ugyan az. Amikor felveszem, megkérdezem, hogy előre vagy hátra szeretne-e ülni. Erre a standard válasz: vezetni szeretnék. Imádom! Miután beterelem az anyósülésre elmeséli, hogy mennyire megváltozott a világ. Rengeteg nő is vezet autót. Ő is vezetett sokáig, már abban az időben is, amikor ez még férfi privilégium volt. Aztán jön egy tíz perc arról, hogy ő bizony Churchill rokona és pontosan el is mondja, hogy milyen ágon, meg hogyan. Majd mesél a férjéről, aki nemrég halt meg és a kirándulásról, amit a hatvanadik házassági évfordulójukra szervezett neki, aminek alkalmával újra meglátogatták életük fontos állomásait. Ilyenkor mindig elsírja magát egy kicsit, de csak annyira, amennyire illik, egy ilyen elegáns hölgynek. Majd az utazás további részében se kép se hang. Volt, hogy a saját lányát nem ismerte meg az út végén. Alzheimeres sajnos... Hihetetlen aranyos teremtés, nagyon szeretem őt.

-Mrs Norman. Na, ő egy igazi jelenség. 88 éves és szerintem mind fizikailag, mind szellemileg jobb állapotban van, mint a Facebook ismerőseim nagy része, saját magamat is beleértve. Amikor először találkoztam vele, azzal indított, hogy "de szép ez az ing, és milyen jól áll magán. Megadja a telefonszámát?" Azt tudni kell róla, hogy eredetileg finn származású. 62 éve él Angliában és ápolónő volt, amíg nyugdíjba nem ment. Utálja az angolokat és a mai napig nem bírta megszokni a méltán híres konyhájukat (kb. két kajájuk van, de azokat se tudják elkészíteni rendesen). Amikor ide költözött, akkor három hónapig szó szerint éhezett, mert nem bírta megenni azokat a moslékokat, amiket itt csinálnak. Mindig mesél a gyerekeiről. A fia Hong Kong-ban bróker, a lánya pedig Pekingben tanít angolt kínai gyerekeknek. Ettől függetlenül sokat látogatják egymást, erre találták ki a pénzt, meg a repülőgépeket. Sokat megtudtam tőle a hatvanas-hetvenes évek Angliájáról, tök jó dolgokat mesél mindig. Remélem, jól van és sokáig tudom még hurcolni őt mindenfelé.

-Ismeretlen harmincas fekete fazon, olyan, akit a külsejéből kiindulva első ránézésre be se engedek a kocsimba. Aztán ahogy beülteti a három tündéri kislányát hátra, gyorsan megváltozik a véleményem. Olyan türelmesen és jól bánik velük, ami nagy ritkaság errefelé. Kiderül, hogy elég zűrös fiatal volt, most azonban igazi mintapolgár. Tűzoltóként dolgozik, hétvégén meg szórakozóhelyeken portázik. Gyakorlatilag éjjel nappal dolgozik a gyerekeiért. Emellett rengeteget foglalkozik a kiscsajokkal és mindezt olyan szeretettel, hogy öröm nézni. Hosszabb utunk volt, ami alatt mindhármat kikérdezte az iskolában történtekről. Ez ebben az országban nem hétköznapi, a szülők nagy része magasról tesz rá, hogy mi van a kölykökkel... Közben mi is megbeszéljük a Samsung-iPhone örök kérdéskört. Majd kitesszük a gyerkőcöket és megy tovább valamelyik éjszakai műszakjába. Tisztességes borravalót ad, pedig szívem szerint nem is kértem volna pénzt a kanyarért.

Röviden ennyit mára, nem akarom, hogy sokat netezzetek. Inkább egyetek sok töltött káposztát meg bejglit és igyatok forralt bort, amennyi belétek fér. Elvégre Norbinak és Zacher Gábornak is meg kell élnie valamiből jövőre...

Boldog Karácsonyt!

Taxi blog, London, avagy ez a város sokszínű és sok szagú.

Tizennegyedik fejezet. Az élet Angliában (chapter 2) avagy közlekedj ész nélkül.

Legutóbb a lakás, lakhatás témakörben értekeztem, ami után önvizsgálatot tartottam. Ez mégis csak egy taxi blog, vagy mi, szóval illene a témánál maradni. Bár, ha jobban belegondolok gyakorlatilag a kocsimban élek, szóval mégis idevág az előző okoskodásom. 

Az életem jelentős részét négy keréken töltöm, már azon is agyaltam, hogy kérvényezek külön post code-ot a verdára. Na, szóval arra jutottam, hogy kecske-káposzta alapon ma az angliai közlekedésről okosítalak benneteket. Huszonsok-éve vezetek, van a lábamban egy jó másfél millió kilométer, szóval autentikusnak gondolom magam a témában. 

Kezdjük azzal, hogy itt ugye minden másként, főleg fordítva van. Ez annyit tesz, hogy idióták, vasárnapi hobbi sofőrök, nyuggerek, friss jogsisok itt is vannak, csak a másik oldalon, de ne politizáljunk...

A baloldali közlekedés nem egy nagy cucc, két hét alatt hozzászoksz. A baj az, hogy itt nem csak mondjuk, hogy rajtunk kívül mindenki hülye a vezetéshez, hanem így is van. Kezdjük az utakkal. Normál kereszteződések helyett itt körforgalmak vannak, annyi, amennyit el sem tudsz képzelni. Ez addig nem is jelent különösebb gondot, amíg nem találkozol egy olyan "roundabout"-tal, ami négy sávos és hat kijárata van. Az átlag angol eddig el sem tud számolni, nem hogy belőni, hogy hol akar kihajtani. 

Ráadásul ugye itt is jobbkéz-szabály van, ami tovább bonyolítja a dolgot. A világszínvonalú angol oktatás nem terjed ki a jobb és bal oldal közötti különbségekre, ezért konkrétan fingjuk sincs az egészről. Annyira elvannak a saját kis világukban, hogy nem is érdekli őket. Hétköznap dolgoznak, vagy segélyt várnak, a maradék időben meg puboznak, kebabot zabálnak és hánynak. 

A fővárosi és vidéki sofőrök közötti különbségek itt is szembetűnőek. Londonban sokszor még nekem is kapaszkodnom kell, de vidéken úgy vezetnek, mint Taki bácsi a szomszédokból. Az átlag brit, ha le akar kanyarodni, akkor előtte legalább 10 kilométerrel besorol a megfelelő sávba. Ezért amikor sietek (mindig) akkor bevetem a jól bevált pesti stílust. Jobbról-balról előz, lámpa előtt bevág, satufék, ilyenek. Azt ugye tudjuk, hogy a BMW-kbe gyárilag nem szerelnek irányjelzőt, mivel úgyse használják a márkatulajdonosok, de hogy itt a többi autóba se, azt azért nehéz megszokni. Szóval, ha ebben az országban közlekedsz, akkor ne várd, hogy bárki is jelezze a kanyarodási szándékát. Nagyjából az a lényeg, hogy az egyszeri angol úgy gondolja, csak ő közlekedik az adott úton. Mindenki mástól pedig szerinte elvárható, hogy hozzá alkalmazkodjon, kitalálja, mit akar csinálni, merre, mikor és hogyan. 

A sebességkorlátozásokat nagyjából mindenki betartja (a taxisokat leszámítva) mivel csak Londonban több, mint 2000 fixen telepített traffipax van. Ha két villanást látsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem az új Facebook profilképed készült el, hanem lett három hibapontod meg egy bírságod. Ahol nem fotóznak, ott sebesség átlagot mérnek, főleg autópályákon. Piros lámpa négy pont, biztonsági öv három, telefon kézben szintén három. Az elévülés három év/per eset. Kilenc pont után mehetsz a bíróságra, konkrétan vádlottként, tizenkét pont után ugrik a jogsi minimum fél évre. Magyarul, ha az otthon bevált gyakorlatnak megfelelően nyomod neki, mint az állat, a kezedben teló, nem vagy bekötve és olyan piroson csúszol át, amiben van kamera, akkor a jogsidat két perc alatt el tudod veszíteni. Ha mindeközben netán be is vagy állva/piálva akkor lehet, hogy helyben kivégeznek. Mondom, nem szaroznak ezek a britek. 

Viszont a szigorú előírásoknak és az élet minden területén általánosnak mondható szabálykövetésnek köszönhetően nincs is annyi baleset. Ha mégis, akkor azt nagyon komolyan veszik, néha talán túlzottan is. Egy kisebb koccanás miatt képesek több mentőt is hívni és lezárni egy teljes autópályát, akár órákra is. A saját szememmel láttam, hogy egy kb. 80 éves papa defektet kapott a sztrádán. Kivonultak hozzá a rendőrök, és amíg az autómentőt várták (halál komoly) addig az előírásnak megfelelően az út szélén várakozó tatára (autópályán nem maradhatsz a kocsiban, ha lerobbantál, a korlát mögött várakozhatsz csak) egy ilyen melegítő alufólia szerű szart adtak, nehogy kihűljön. Augusztus vége volt, és harminc fok... Néha túllihegik a dolgokat a babevők, de ugye első a biztonság, meg a szabályok betartása a hatóság részéről is... 

Ha autód van, három dolognak feltétlenül érvényesnek kell lennie: műszaki vizsga (MOT, évente kell újítani) útadó (road tax, aminek az érvényességét egy a szélvédődre kiragasztott korong igazolja, a postán lehet venni, vagy online is megrendelheted) és a biztosítás. Ez utóbbi drága, de az alap cucc is fizet lopásra és tűzkárra egyaránt. 

Angliában tök jól lehet közlekedni és jók az utak. Rengeteg autópálya van és mindegyik ingyenes. Autót venni-eladni pedig a világ legegyszerűbb dolga. Az autó tulajdonjogát egy A4-es nyomtatvány igazolja. Ha eladod, akkor ezen van egy rész, amin kitöltöd az új tulaj adatait tartalmazó fejezetet és elküldöd postán a DVLA-nek (amolyan helyi okmányiroda). Ők pedig nagyjából tíz nap múlva postázzák az új gazdának az ő nevére szóló forgalmit. Ennyi, és teljesen ingyenes. Az adásvételről pedig általában két sort szoktak írni, csak a rend kedvéért, akár egy szalvétára, ha az van kéznél. Ha van rajta aláírás, akkor hivatalos... Ha közlekedsz, akkor a kocsikulcson kívül gyakorlatilag semmire nincs szükséged. Semmilyen iratot nem kell magadnál tartani, mivel ha a rendőr megállít, akkor már előtte úgy is lekért mindent infót rólad és a verdáról. És akkor már eleve szarban vagy, mert itt alapos ok nélkül nem állít meg a helyi Kovács II.

Ja és a lényeg, ismét taxi céget váltottam, mivel az előző ugyan zseniális volt, meg elit, meg minden, de túl messze volt nekem. Egy órát vezettem minden nap oda, egyet vissza. Az egy hónapban 50 óra és 2400 kilométer. Találtam egy céget, ami pont húsz percre van a lakásomtól. Viszont pakik üzemeltetik. Az első két nap tapasztalatai után valahogy az az érzésem, hogy ismét sűrűbben fogok jelentkezni, mert nagy csodák vannak ám ennél a brigádnál. Anyway, ahogy a művelt orosz mondja: the next chapter coming soon...